Az emberiség nem mindig igazságos az egyénnel. De a történelmet nem lehet becsapni.
Előbb vagy utóbb, mindenki azt kapja, amit megérdemel.
Akár a matematikában.

Régen történt. Olaszországban járva a tengerparton néztem a naplementét. A sós víz illata mindig megborzongat. A tenger morajlása és a nap zenéje harmóniában voltak egymással. Ilyenkor még a leghitetlenebb is megáll egy pillanatra, hogy hálát adjon a létezésért.

A határ közeli kisváros fehérre festett házai közt a szűkös utcákban ilyenkor kezdődött a szieszta utáni pezsgés. Árusok kínálták hangosan portékájukat a téren. Egy cigánylány férfiszemeket igézve táncolt a kocsma előtt. Kalapjában gyűltek az érmék. A kocsmáros a söntésből figyelte a vendégeket. Kockás abroszokon az italok mellett lámpások égtek. Ettől olyan barátságos hangulat volt, mint karácsonykor. Bár messze volt még az ünnep, hiszen csak november volt.
November huszonhat.

Egy nagy fehér ház ablakai sötétségben várták az éjt. Csupán az egyik kis szobából pislogott ki egy halovány gyertya fénye. A festményekkel és könyvekkel teli szobában egy szakállas férfi görnyedt íróasztalánál egy papírlap fölé hajolva. A lap üres volt. Gondolatai szárnyaltak.
Én csak hallgattam őket.

Hol kezdjem, hogy megértsenek?

Apám építész volt. Nem is akármilyen. Arra tette fel az életét, hogy maradandót alkosson. Olyat, ami évszázadokig szolgálja az emberiséget. Sikerült is neki, hiszen a csak rá jellegzetes épületek őrzik furmányos elméjének emléket a világban. Szerette maga kiválasztani az építésekhez használandó alapanyagokat, ezért gyakran járt kőbányákban. Látta, hogy milyen kínkeserves dolog kibányászni a föld mélyéről az épületek tartós építőelemeit. Mivel a vegyészetben is otthonosan mozgott és nem vetette meg az ötletek továbbgondolását, az akkoriban még újdonságnak számító gumiban kereste a jövőjét. Olajkutakat fúrt Baku környékén, hogy az olajból állítson elő gumit. Hiába a sok kísérlet a vállalkozás csődbe ment. Senki nem értette, hogy miért jobb a gumitalpú cipő a bőrnél. Évekkel később az olajkutakat a testvéreim termelték ki és hamarosan egész Európa a mi olajunkat vásárolta.

Kilenc éves voltam, amikor apa - a cár segítségével - Szentpétervárra költöztette a családot, hogy közelebb legyen az olajkútjaihoz és vasgyárat alapítson. Itt nőttem fel. Gyakran megfordultam a laborban, ahol kísérletezgetett. Tanítgatott és kinyitotta fogékony elmém a világra. Már akkoriban is sokat olvastam. Az irodalom és a történelem iránti vonzalmamnál csak egy lány iránti szerelmem volt nagyobb. Fiatal voltam és bohó. Művész szerettem volna lenni. Festeni. Verset írni. A határtalan érzéseimet megfogalmazni és átadni. Szerelmem felemelt és lebegtem a föld felett, mint egy ábránd. Csodálatos volt. Nem érdekelt más. Sem egyetem, sem a labor. Vaskalapos apám nehezen viselte ezt a korszakomat. Mikor huszonévesen bejelentettem, hogy szeretnék megnősülni választás elé állított. Vagy elmegyek egyetemre és utána megnősülhetek, vagy fel is út le is út.

Nem tudtam megszöktetni a szerelmem, de folyamatosan leveleztünk. Várt rám. Én pedig jártam a világot. Amerikában vasútépítőknél és vasgyárban is dolgoztam. Alagutat ástam és laborokban szagoltam a gázokat.
Figyeltem.

Mikor évek múlva visszatértem Oroszországba, hogy családot alapítsak a lány már nem élt. De a halottat ma is szeretem. Apám könyörgött, hogy bocsássak meg neki. A munkába temettem a bánatom. Feledni akartam a fájdalmam, de nem ment. Éjszakákat töltöttem a laborban vagy a tervezőasztalnál. Sziporkázott az elmém.
Apám halála után visszaköltöztem Svédországba. Itt rendeztem be saját laboratóriumomat. Találmányaim és fejlesztéseim összesen nem voltak olyan horderejűek, mint az. Az az egy.

Egy nap Zinin barátom hozott nekem egy vegyületet. Az instabil anyag pusztító ereje lenyűgözött. Eszembe jutottak az amerikai alagútásók és apám kőbányászai. Ha ezt a nitroglicerin nevű anyagot megtudnánk szelídíteni, akkor hegyeket tudnánk megmozgatni. Öcsém volt a leglelkesebb. Együtt kerestük a megoldást, de egy nap magára hagytam és figyelmetlensége katasztrófához vezetett. A labor megsemmisült. Benne az öcsém is. A hatóságok megtiltották, hogy Stockholmban folytassuk a kísérleteket, ezért az új műhely már a városon kívül épült fel.

Két évvel később megszületett a robbanóanyag, ami alagutakat váj a hegyekbe és rést üt a föld kérgén, hogy az ember kitermelhesse, amire szüksége van.

De a rosszindulat és gonoszság határtalan. Rossz kezekben az eszköz fegyverré vált. Emberek haltak meg. Tömegesen pusztultak miatta. Én pedig egyre gazdagabb lettem. Évekig csak a világot jártam és számolatlan szórtam a véres pénzem, de minél többet költöttem el belőle, annál több jött vissza. Ezért úgy döntöttem, hogy laborokat építtetek szerte világban és minden vagyonommal a tudományt támogatom.
Szerettem volna, ha nem a rombolás atyjaként emlékezne rám a történelem. De hiábavaló volt minden igyekezetem. A találmányok sora sem feledtette az emberekkel dinamit-gyermekem szörnyé válását.

Most itt ülök az üres házam legkisebb szobájában. Magányomnál csak a lekiismeretfurdalásom a nagyobb. Európa leggazdagabb csavargója. Ezt írta rólam egy barátom. Pedig nem csavarogtam csak a helyem kerestem a világban. És még mindig nem találom. Valami mindig továbbhajt. Valami még hiányzik. Valami, ami nem a rombolásról szól. Ami az emberiséget és a békét szolgálja. Ami tisztára mossa a nevem. Hiszen nem akartam rosszat. Nem akartam emberek halálát.
Sőt.

De van, hogy rombolni kell, ahhoz, hogy építeni tudjunk.

Pirkadt. A tenger éjszakai sötétkékje zöldülni kezdett. Azon gondolkodtam, hogy miért ő emészti magát? Ő nem akart rosszat. Ő csak egy eszközt adott az emberek kezébe. Aztán ezt hogyan és mire használták, az már az ő felelősségük. Manapság is gyakran megesik az ilyesmi. A jó emberek nem is feltételezik a rosszat a másikról. Hiszen mindenki abból indul ki, hogy ő mit tenne. Az ostoba gonoszok viszont gyanakodva csak a rosszat feltételezik a legnemesebb tettek, gondolatok és szavak mögött is.

Csak ültem a hintaszékében és figyeltem vívódását. A gyertya, csonkig égve várta a napfelkeltét. Gondolatai kitisztultak. Keze nem remegett. Határozott volt. Most találta meg a helyét a világban. A papír itta a tintát. A sorok rendezetten álltak egymás alá.
Én pedig tudtam, hogy  a történelem utólag bearanyozza ezeket a betűket.

"... Vagyonomról a következők szerint intézkedem: A hagyatékom gondnokai által biztos értékpapírokba elhelyezendő tőke egy alapot képezzen, melynek évi jövedelme azok közt osztassék szét, akik a megelőző évben az emberiségnek a legnagyobb hasznot hozták.

Öt egyenlő részre osztasson, amelyből a legnagyobb rész azé, aki a fizika területén a legfontosabb felfedezést vagy tanulmányt tette, egy rész azé, aki a kémiában a legfontosabb felfedezést vagy tökéletesítést érte le, egy rész azé, aki a fiziológia vagy orvostudomány területén a legfontosabb felfedezést tette, egy rész azé, aki az irodalomban eszmei értelemben a legkiválóbb művet alkotta, egy rész azé, aki a legtöbbet tette vagy a legjobban működött közre a népek testvériségéért, az állandó hadseregek megszüntetéséért, valamint a békekongresszusok megrendezéséért és követeléséért.

A fizikai és kémiai díjakat a Svéd Tudományos Akadémia, a fiziológiában vagy orvostudományban a díjat a stockholmi Karolinska Intézet, az irodalmit a Svéd Akadémia, a béke ügyében pedig a norvég storting által választott öttagú bizottság adja ki.

Kifejezetten akarom, hogy a díjak odaítélésében a nemzeti hovatartozás kérdése ne merüljön fel, a díjat mindenkor a legméltóbb nyerje el..."

San Remo, 1895. november 27.

Alfred Bernhard NOBEL