Évek óta praktizált, de még mindig elszorult a torka, ha közölnie kellett a rossz hírt. A beteg szépséges kék szemeivel bizakodva nézett rá, de az orvos arca mindent elárult.

A srácok vidáman mentek reggel az iskolába. Ketten maradtak otthon. Zsuzsának nem volt lelkiereje felkelni. A férje még végig sem gondolta, hogy mi lesz. A konyhában motoszkált. Felesége az ágyukon feküdt. Úgy csinált, mintha aludna, de már régen ébren volt. Attila nyitogatta a fiókokat és a csészékkel csörömpölt. Nem igazán mozgott otthonosan a konyhában. Zsuzsa ettől egy kicsit szomorúbb lett.

A behúzott függönyök átszínezték a napfényét. Az gyűrött ágyban egy vékony test feküdt, ami még küzdött ugyan a kórral, de a lélek már tudta, hogy hasztalan. Attila a szőnyegre ülve szorongatta langyos kávéját. Nem szólt. Nem sírt. Már nem voltak könnyei. Zsuzsa csendben feküdt. Nem mert a férjére nézni, mert megszakadt érte a szíve. A beteg tüdő már alig mozdult és akkor is égett a fájdalomtól. Rövid haja összekócolva. Az óra ketyegése, most olyan hangosnak tűnt, mintha egy toronyóra lenne az éjjeliszekrényen.

Attila kezében a kávé már régen kihűlt. Gondolataiban visszament az időben. Mikor Zsuzsát először kérte fel táncolni. Mikor elvitte a kivilágítatlan parkba sétálni. És az a mindent eldöntő csók. Aztán a gyermekek születése, ahogy izgatottan toporog a szülőszoba előtt. Majd rá két évre már az öccséért aggódó testvérrel a karján teszi ugyanezt. És Zsuzsa. Ez a törékeny asszony, aki munka után még arra is tartogatott erőt, hogy ellássa a családot. Hogy vezesse a háztartást és emellett éjjel még szerető hitves is legyen. Hogy mindenkihez legyen egy kedves szava. Anya legyen, feleség, gyermek és barát egyszerre.

Zsuzsát gondolatai a gyermekkorába repítették vissza. Az első emléke Apa keze. Erős nagy keze volt. Olyan, igazi apakéz. Vasárnap délben mindig elsétáltak ebédre a Nagyiékhoz. Ilyenkor Apa fogta a kezét. Ez volt a legmegnyugtatóbb dolog a világon, akkoriban. Apa keze. Hol van most? Annyira kellene az a biztonság, amit egykor az a tenyér adott neki. És Anya. Az örökmozgó. Ha lepihenhetett volna, akkor is csinált valamit. Sütemény sütött vagy zoknit stoppolt. A lakásban mindig friss illatok szálltak és keveredtek Apa pipafüstjével. Szegény Attila! Mindig leszúrta, ha nikotinszagúan jött haza. Félt, hogy ő is a bagótól lesz beteg. De most ő beteg. És lassan gondolkodnia is fáj.

Attila melléfeküdt. Nagykifliként ölelte magához a piciny lázas testet. Hallgatta apró szusszanásait, és elaludt. Álmában nevetve emelte a fehérruhást lány a magasba Prága fő terén. A galambok repkedtek körülöttük és a boldog tavasz illata megbújt a hajukban. Az emberek megállva nézték a fiatal párt és mosolyogva fogták meg korosodó párjuk kezét. A lovas szobor tövében üldögélő farmernadrágos fiúk lelkes kiabálással bíztatták őket csókra és mikor az megtörtént harsány üdvrivalgásban törtek ki. Az a csók! De szép is volt.

Zsuzsa hallgatta szerelmes férje halk horkolását. Volt mikor nem tudott elaludni, ha hortyogott mellette. De már évek óta akkor nem tud elaludni nem hallja. Érdekes dolog a megszokás. A fiúk teszik a dolgukat. Tanulnak. Okulnak, hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, amiket mi elkövettünk. Remek srácok. Büszke lehetett rájuk.
A fájdalom csillapodni látszott. Elaludt.
A tüdeje nem mozdult. A szív követte.

Zsuzsa a szemembe nézett. Mennünk kell! A kezemet fogva sétáltunk.

- Olyan „apás” kezed van, Herald.