Az ember mikor még fiatal felnőtt, akkor telve van reménnyel és tervekkel. 
De a sors néha könyörtelenül keresztülhúz minden emberi számítást.

Hajnalban az Erzsébet kilátó tetejéről csodálatos volt a város. A Nap mintha érezte volna, hogy nem kellene felkelnie ezen a rossz emlékű októberi napon.

A pályaudvaron a dolgos kezek sürögtek az utasokért. A pénztárakban a hölgyek igyekeztek gyorsan kiszolgálni az utazni vágyókat. A forgalmi irodában óvó szemek folyamatosan figyelték a város környékének vasútforgalmát. A büfés sütötte a bécsis szendvicseket. A hírlapárus rendezgette a napilapokat. A vonatok pedig érkeztek és indultak.

Aztán valami történt.

A kocsiban csendesen üldögéltek az utasok. Egy német hölgy a tájat nézte. Egy férfi, hangosan telefonált. Mikor rosszallóan nézett rá a mellette olvasó idős úr, akkor lehalkította magát. A fiatal lány kezében tankönyv. Gondolataiban a szüleivel töltött hétvége öröme. Anya rántott csirkéje.  Az a fekete szőrpamacs, amit egyesek még kutyának mernek nevezni és állandóan megnyalja a pisze orrát. Apa markánsan borostás arca. A lenyomott vekker csendje és a mama megnyugtató hangja, ahogy azt mondja: Aludj csak! Majd bemész a következő vonattal.
Mosoly ült a szemében.

A vonat szokatlanul lassan döcögött a pályán. Az idősödő úr magában méltatlankodott. Egy kislány az édesanyja ölében aludt. Álmában rózsaszín tüllszoknyában táncolt a barátnőinek, akik szájtátva figyelték a produkciót. Az édesanya fejében a gondolatok már a városban jártak. Az orvosi rendelőben. Még ezt a kezelést ki kell bírnia. Megígérte a lányának, hogy meggyógyul. Megígérte és a gyermeknek tett ígéret az szent. Ha a fene fenét eszik is, akkor is felneveli ezt a tündért.

Meddig tart még ez az út? - gondolta a jól öltözött férfi. Már régen ott kellene lennem. Ha nem állít meg, azaz ügybuzgón mindenkit feljelentgető Mariska néni, akkor elértem volna a korábbi vonatot. Igaz, ő már a múlt rendszerben is ilyen volt. Mikor a napközis nevelőm volt már akkor is. Taxival kellett volna kimennem az állomásra. Elfogok késni!

A szirénázó mentőautóban az ápoló a térképet nézte. Hol van ez a szakasz? A kocsit dobálta az út. A hordágy ugrálva akart kiszabadulni a helyéről. Az autók igyekeztek lassítva félre húzódni a száguldó segítség elől.

Egy kislány sír. Egy baba a padlón. A székek egymásra gyűrve. Az ablakok betörve. Szilánkok és a vér édeskés illata mindenütt. Az emberek utastársaikat keresve igyekeztek kijutni a vagonokból. Véresen és mocskosan ültek le a fűbe. A tudatuk még fel sem fogta mi történt.

A lány nem mozdult. Nem hallott már a sikolyokból semmit. Teste megtörve feküdt az ülések között. Könyve még a kezében. Mintha aludna. Egy halk zene hívta magához. Fények és illatok. Szépek és jók. Ég veletek szerető családom és barátaim. Mosolyog. Semmije sem fáj. Már nem. Kicsit fázik, de most még ez is jól esik neki.

A tűzoltó óvatosan közeledett a mozdulatlan fiatal testhez. Izgatottan és mégis rutinosan helyezte alá a gerincágyat. A többiek segítségével kiemelték a törmelékek közül. A helikopterben már folyt neki a gyógyszer. Az orvos biztos kézzel nyúlt a sebesült lányhoz. Milyen szép! - gondolta és már csak azon izgult, hogy hamar odaérjenek a kórházba. A rotor felbőgött. A pilóta felemelte a gépet és elindult. Az ablakból látni lehetett a várost. A nyüzsgő autókat. A hangyányi embereket. Ismerős utcákat és ismeretlen udvarokat. Innen fentről minden más.

A lány kedvet érzett a maradáshoz. Hiszen annyira érdekes innen a világ. Itt a felhők között. Az emberek itt már nem bántják egymást.
Megszűnnek az aprócseprő dolgok.
Marad a végtelen nyugalom.

- Ne add fel kislány! - kiabálta az orvos.
De a gép már csak a testét vitte vissza le a földre. A lélek nem ment vele.

Mikor megkérdeztem mit szeretett az életében a legjobban, akkor azt felelte:
Az álmaimat.

Jó éjt!
Álmodj szépeket!