Éjjel meglátogattam egy öreg barátom.
Mosolygott mikor meglátott.

A kórház kékes fényeit próbálták elnyelni a zöld falak. Az orvosok már aludtak. A nővérek is lepihentek egy kicsit. Rudi csendben feküdt az ágyon. Testéből csövek lógtak. Szeme csukva. A gépek ütemes pittyegése volt az egyetlen zaj, ami megtörte az éjszakai csendet. Az idősebb ápolónő egy kis olvasó lámpa gyatra fényénél nézegette a lázlapokat. Adatok keringtek a gondolataiban. A fiatalabb pihenés gyanánt egy csésze meleg teát szorongatott a kezében. Hűvös volt már. Arra gondolt, hogy reggel, ha nem esik az eső, akkor sétál hazáig, mert a múltkor is jobban tudott aludni a friss levegőtől.

Rudi megérezte, hogy ott vagyok. Szemét nem nyitotta ki, de kézujjai apró rezdülésével jelezte, hogy még odaát van. Álmában fiatal volt és megint rúgta a bőrt. A régi csapattársakon sem fogott az idő. Családja nevetve örült neki. Felesége szebb volt, mint valaha. A félhomályban nem láttam pontosan, de nehezen, mintha kinyitotta volna a szemét. Valóban. Rám nézett és mosoly ült az arcára. Készen állok - mondta szemeivel.

Indulhatunk.

A gép folyamatos sípolásba kezdett. A nővérek felpattantak a pultból és az ágyhoz szaladtak. Tudták, hogy már semmit nem tudnak tenni. Rudi teste nem mozdult. Lelke az ágy szélén ült. Már semmije sem fájt. Felállt és elindult felém.

- Herald, te sosem öregszel meg? - kérdezte.
- Sajnos sosem - válaszoltam.
- Ne sajnáld. A lelkedben ugyan fiatal maradhatsz, de a tested már nem engedelmeskedik - mondta fiatalosan a lift felé sétálva.
- Mit szerettél a legjobban az életedben?
- Az emberek szeretetét - válaszolta a liftbe lépve. 

Megnyomtam a gombot.

- Mi fog hiányozni?

- Semmi. Csodálatos életem volt - becsukódott az ajtó.

A Gellért-hegy oldalában vártam a reggelt, de a felhők nem engedték meg, hogy lássam a felkelő napot.
Ma akaratlan is szomorúság lepte el a várost.

Isten hozott a mennyei csapatban Illovszky Rudi.