Egyik délután a Bartók Béla úton sétálva felnéztem arra az ablakra, amely mögött a hűvösben egy balladás barát pihent. Éreztem hívó szavát, ezért meglátogattam.
Betolakodtam a délutánjába.

 

Az ágyán feküdt. Mellette pohárban most kivételesen nem volt olyan gonosz az ital. Fehér babák sorakoztak emlékezetünk polcain. Nikotintól sárga ujjakkal nyúlt apa kalapjáért. Indult volna a Lajos forráshoz. Szájában tele dió ízzel.  

 

- Hová indulsz Tamás?

- Innen el – válaszolta halkan. Tüdejében nem hagyva helyet a kór levegőnek.

- Maradj még! Nézd, mennyi emléket hagysz magad mögött.

Elmosolyodott. Szemében láttam a dalokat. Abban a fényben ott volt az emberek szeretete és a kalandok íze. Életérzések. Ami mindenkivel megtörtént így vagy úgy. Reggeli séták és megcsalt hitvesek. Éjféli gyorsok, a négyhuszonnégyes, Salgótarján és a krakkói kirándulás. Szótlan barátok és azok a szerelmek. Azok a csodálatos szerelmek, amit senki nem tudott úgy megfogalmazni, mint ez a két barát.

 

- Nők. Látod Herald? Mindig ugyanazokat a nőket szereti az ember. Mindegyik más, de valamiben mind hasonlít a másikra. Boremba Éva vagy Horváth Anna. Fáskertyné és persze Éva. Kísértések szívtájék felől. Ők az én fehér babáim, akik már örökre itt maradnak. Fényképeken, FORTE filmen és a dalokban.
Szegény Éva!

 

- Elköszöntél?

- Évek óta csak köszönök. El és meg. Megköszönöm a csodálatos életem. A gyermekeim és a családom. A barátaim és a közönségem. És a szerelmeket. Hogy engedte az isten, hogy szerelmes lehessek. Eleinte talán nem is a nőkbe, hanem az érzésbe voltam szerelmes. A szerelembe. Később már csak, mint illúziót kerestem. Lányokban. Asszonyokban.

 

- Hol jársz Tamás?

- A dalokban – válaszolt azzal a huncut mosolyával, amivel mindenkit levett a lábáról.

- Maradsz még?

- El sem megyek. Mert itt vagyok! És élek! És…
 A Bajkál tó partján…

 

És dalol.
Nekünk. Rólunk.

 

Ugye neked is van egy csehtamás dalod?